A Pille Vére

Első fejezet:

Az első év mindig nehéz. Főleg a gimiben. Sok az ismeretlen arc, nem tudod hol a helyed, mit hogy kell tenned, és a végén sok mindent elbaszol. Nos, nálam ez mind megvolt. A szülővárosomtól nem messze egy másik városban, kolesszal együtt bekerültem egy viszonylag jó informatikai suliba. Persze jól menő iskola volt, és nem csak infósok jártak oda. Összességében nem volt nehéz bekerülni oda, főleg kenőpénz segítségével, ezért volt egy-két nulla IQ-s seggfej is. Éppen egy ilyen suttyó miatt kerültem a következő helyzetbe. Ott állt előttem a suli harmadéves bikája, Barnabás. Jó igaz, egy darálógép mellé nem ily’ szép név dukál, de a többiek javítottak a helyzeten. Őt a suliban csak Brutkónak nevezték. Ez a név egy szóösszetétel: Brutál – mivel emberünk egy igen méretes drabán állat volt, és a protkó – ez a halálos pofán verő jobb egyenese miatt járt neki. Nos, ez az igen nagydarab egyén, ott állt előttem, és éppen kritizált, amit többen tudják, hogy nagyon nem bírok. Hogy miért? Az ok egyszerű : Manga. Igen, röhögést és szánakozást abbahagyni, komoly a téma. Nos. Az énekórán unatkoztam, és mivel ismertem már a tanárt, ő tudta, hogy velem nem sokra fog menni, hagyta, hogy olvassak órán. Igen. Elővettem frissen beszerzett, Chrono Cruisade 6-ik kötetemet és feltűnés nélkül olvasgattam. Igen, legalábbis ÉN azt gondoltam, hogy feltűnés mentesen. A fentebb említett Izom Robi, egyik ügyes kis talpnyalója (nevezett, ifj Brutkó Péter, öccse) kiszúrta mit olvasgatok nagy átéléssel. Több se kellett neki. Amint vége lett az órának, felpattant, kikapta a kezemből kicsiny kincsemet, majd elkezdett rohanni vele a bátyucihoz, hogy jó pontot szerezzen nála, és hogy lássa, engem hogyan vernek meg. Nekem nem kellett több hogy utána rohanjak, bár éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Noha emberünk, negatívan verte a 0-át a jól ismert agyteszten, annyi sütnivalója volt, hogy oda vezessen, ahol a bátyus valószínűleg a szünetek nagy részét tölti: A nem hivatalosan kijelölt diákdohányzó helyen. Jó 10 perces macska-egér játék (meg jó néhány félrelökött és ordibáló tanár és diák) után kilyukadtunk a fentebb említett tüdő-ölő helyre. A kedves kis Petike már rohant is Brutkóhoz, hogy átadja szerény kis könyvecskémet, és már futtában ordítozott, hogy lássa mekkora faszagyerek is ő. Ekkor lassítottam, mert tudtam, hogy balhé lesz. Miközben ifj. Brutkó beszámolt embertelen szokásomról a bátjának felmértem a terepet. Két másik srác is szívta a rossz szagú ropit, emberünk mellett, akik felfigyeltek rám és ráérősen eloltották a cigijüket. Ekkor hangzott fel az a gúnyos röhögés. -HÁHÁHÁHÁHÁÁ !! Ezmá’ mekkora egy kis gyík vazze’! Mondta és tovább röhögött. Nem voltam lenyűgözve , halottam már ennél cifrább sértéseket is. - Bátyuskám, akkor most mi legyen?- kérdezte a kisebbik IQ betyár. - Nem is tudom. Szerintetek? kérdezte költőien, a főbetyárunk. -Égessük el. Hogy megtanulja, hogy ilyen szemeteket nem hozhat a mi sulinkba. – Elvigyorodott és elkezdett a zsebében kotorászni öngyújtója után, és tett néhány lépést felém. Ekkor elkezdtem számolgatni. Ídes-tova 3 éve jártam karatézni, és lélekben felkészültem rá, hogy egyszer el fog jönni ez a nap. A nap, amikor az utcán fogok bunyózni. Elkeseredtem magamban, a gondolaton, hogy ilyen nagyban kezdem. Edzésen már vertem meg nálam nagyobbakat, és szereztem korosztályomban aranyérmeket. De ez itt más.Itt négyen vannak egy ellen, és nincsenek szabályok. Mit tesz ilyenkor egy épeszű ember? Elfut és otthagyja a könyvét. Én nem ezt tettem. Én bátor voltam, de botor. Tudtam, mit teszek, és lélekben már felkészültem rá, mit kell tennem. Egyszerre csak egy dologra szabad koncentrálni, aztán cselekvés közben a többire. Megtámadom, megzavarom őket, kikapom a kezéből a könyvet és amilyen gyorsan csak tudok, elrohanok. A folyosón csak nem fognak elverni. Legalábbis reméltem. 3 méter. Ekkora távolság volt közöttünk. 2 lépés. Egy egyszerű lépés és plusz egy támadással egybekötve. Ekkor láttam, hogy Brutkó megtalálta zsebében az öngyújtót, és készült felpattintani a tüzet. Lépésből való támadás túl hosszú ideig tart. Reagálni fognak. Lépésből rúgás? Nem jó, ugyan az a helyzet. Egy ötletem maradt, bár nem voltam rá büszke: May to Bigeri : Ingeri. Ez egy viszonylag nehéz rúgás, de hatásos. A támadó lendületet vesz és ugrik egyet előre, egyiktérdét felrántva, hogy a lendület tovább vigye. Utána a levegőben rúg egyet másik lábával is, lábfejét lefeszítve, lágyékra. Menni fog ez, csak legyek elég gyors. Ekkorra már égett a láng és közeledett a könyvhöz. Brutkó szólt még egy utolsót: -Végső szavak szeretett szarodhoz? -Van -vigyorodtam el. -Üdvözlöm a gyerekeidet. Ebben a pillanatban felugrottam, térdemet felhúztam, majd rúgtam. A hatás nem maradt el: Emberem azon nyomban egy ordítás kíséretében összerogyott és kiejtett a kezéből mindent, amit tartott. Elkaptam az esésben lévő könyvet, és megfordultam, hogy elfussak, ám ekkor vettem észre, hogy a két paprika jancsi vette a lapot én pedig lassú voltam. Ahogy megfordultam az egyik ott termett előttem és gyomron vágott. Nem volt túl nagy ütés, szóval ezt egyszerű befeszítéssel elviseltem,és töretlenül megindultam. Ám ekkor a másik srác kapta el a jobb kezemet, nem sokkal könyök alatt. Tökéletes, gondoltam magamban. Én is megfogtam az ő kezét, mire meglepődött, és engedett a szorításán. Az alkalmat kihasználva egy laza mozdulattal kiszabadítottam a karomat a markából, de még nem engedtem el az övét. Nem volt szabad. Elégtételt kellett, hogy vegyek, különben megismétlődik az eset, és sokkal komolyabb következmények lesznek. Elhajítottam a könyvet és odaléptem ellenfelem mögé, majd másik kezemmel rásegítve hátracsavartam a karját, addig, amíg nem roppant egyet. Be kell, valljam, nem voltam büszke magamra, ellenkezett mindennel amiben hittem, amit tanítottak, de néha meg kell hozni az ilyen döntéseket. Barátocskámnak kiugrott a válla, de még nem végeztem. A srácot a pár centire lévő falhoz löktem, majd felugrottam, lábamat behúztam, kezemmel pedig ellöktem magamat, viszont figyeltem rá, hogy ne engedjem el túszomat. Erővel egyenesen kirúgtam mindkét lábamat, így talpaim a térdelő Brutkó pofájának nyomódtak. mozdulat, de hatásos volt. Még mindig nem hagynom. Letettem a lábam a földre, és elengedtem foglyom karját. Balkézzel átnyúltam a bal válla fölött és átnyúltam a torka előtt, majd a jobb válla fölött. Bal kézfejemet rátettem a jobb könyök hajlatomra, majd a jobb kezemmel megfogtam bal vállamat. Végezetül befeszítettem bal karom izmait, hogy a hajlatban lévő ín elkezdje visszanyomni áldozatom gigáját. Félreértés ne essék, nem akartam megfojtani, csak éreztetni, hogy tudja hol a helye. Megfordítottam a többiek felé, térdemet a derekának nyomtam, felsőtestét magam felé húztam, teste hátrahajlott. Nem menekülhetett, bárhogy is kapálózott. Ekkor megláttam, ahogy Peti felkapja a földről a Bruktó zsebéből kiesett boxert (hát igen, mikkel nem járkálnak iskolába a mai fiatalok.) és felhelyezte a kezére, majd felém indult. Ha azzal fejen ver, menten végem van. De ő nem tudott egy dolgot, amit én igen. Boxert csak méretre szabad készíttetni, ha túl kicsi nem megy rá a kezedre, ha túl nagy lötyög. Esetükben a bratyó keze nagyobb volt, mint az öcsié, ezért lötyögött. Fizika. Mozgástan. Mikor a boxer kemény felületnek ütközik, megáll. A kéz megy tovább, ezért az ujjak nekiütköznek a boxernek, és ha elég nagy erővel, és elég ügyetlenül ütünk, az ujjak eltörnek. Tudtam mit kel tenni, bár kockázatos volt. Bal kezemmel elengedtem a jobbat, Peti elé rántottam és felkészültem az ütésre. Normál esetben az ütéseket alkarral kell blokkolni, az alsó izmos, csontos résszel, és befeszíteni. Az évek során ütésektől megedződött felület pont elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy megállítsa és eltörje Peti ujjait. Lehunytam a szemeimet és felkészültem. Durr. Fémes és húsos csattanás, csont hangos repedése. Csak reméltem, hogy nem az enyém. A fájdalomtól felordítottam. Tudtam, hogyha túlélem a mai napot, ez holnap nagyon fog fájni. Kinyitottam a szemem és láttam amint Peti elkapja a kezét, lerántja róla a boxert és ordítva összerogy. Nem mutathattam fájdalmat, mert akkor tudnák, hogy hol van a gyengepontom. Visszahelyeztem jobb karomat is a szorításba, és elkezdtem beszélni. Hangomon minden reményem ellenére érződött a fájdalom. Sziszegtem, oly dühvel, mint egy megsebzett kígyó. -Elég legyen ebből. Mostantól, ha egyszer is bántotok valakit, ez az eset meg fog ismétlődni. És akkor nem ússzátok meg néhány törött csonttal. -Az utolsó srác, aki az elején megütött, tett néhány lépést hátra, majd megfordult és elfutott. A maradék három nem mozdult, csak vonaglottak a fájdalomtól. Ezzel befejezettnek éreztem mondandómat. fordult, és felém nézett. Szemében könnyek csillogtak, de nem mondott semmit. Megfordultam, felkaptam a könyvet a földről, és elindultam vissza a terembe a cuccaimért. Jelenleg két dolog járt az eszemben egyedül: Mégegyszer nem leszek ilyen meggondolatlan, mert többször kis híján elkaptak. És akkor végem lett volna. A másik az volt, hogy, hogyan fogom elviselni holnap a karom fájását.

Második fejezet:

Tudod mire szar ébredni? Arra, hogy a belilult, feldagadt alkarodon fekszel, hajnali háromkor. Hangos káromkodásban ébredtem. Feloltottam az ágyam mellett lévő kis fali lámpát és megszemléltem a félhomályban, a tegnap bucira vert alkaromat. Nem kellett hozzá észlénynek lenni ahhoz, hogy már ránézésből rájöjjön az ember, hogy igen nagy a probléma. A karom azon része, amit Peti eltalált a boxerrel, teljesen belilult. Azzal a csúnya lila színnel, mint amikor monoklija van az embernek. Csak most ez rosszabb volt. Kissé fel is dagadt. Mindent összevetve rá kellett jönnöm, hogy nagyobbat kaptam, mint azt először hittem. El kellett mennem egy orvoshoz megnézetni. Ami viszont biztos volt, hogy nem fogok 3-kor felkerekedni egy közeli rendelőbe. Jobb dolgom nem lévén egy ideig fetrengtem még a hátamon, töprengve ezen, meg azon. Gyakran feküdtem így, kutatva az emlékeim között. Éppen azon rágódtam, hogy mekkora poén lenne, ha ma, mindenki megtudná, hogy igen, ÉN, megvertem Brotkót és haverjait, igen, ÉN, egyedül. Mindenki engem ünnepel, és ezen túl minden szép és jó lesz. Minden csaj majd engem akar, és mind be lesz indulva rám. Mosolyogva elhessegettem magamtól ezeket a gyerekes gondolatokat. Aztán az agyam szálain terjengő, hullámzó emlékképek között, egyszer csak megakadtam egyen. A fejem girbe-gurba zugaiban hirtelen körvonalazódni kezdett egy kép. Egy kép, egy hosszú, vörös hajú lányról, akivel 3 évvel ezelőtt, még vígan beszélgettünk, és szórakoztunk. Igen-szép emlékek fűztek hozzá. Hogy miért nem lett a barátságból több? Erre egyszerű a válasz. Hatodikosok voltunk, és elköltöztek. Az évek során sokszor fantáziáltam róla, hogy vajon mi lehet vele, hogy néz ki, és ennyi év után, hogy tekint rám? Tovább folytak az emlékek. Viszont most megálltak. Nem megálltak. Én állítottam meg őket. Semmi szükségem nem volt rá, hogy ilyen karral, ilyenkor a múltról ábrándozzak…

...3 órával később...

6 óra! Fajensz. Ideje mozgásba lendülni. Letusoltam, megreggeliztem, felöltöztem, és elindultam a kórházba. Szerda lévén, tanítási nap volt, de jelenleg nem nagyon érdekelt az iskola, majd kérek igazolást. 30 perc gyaloglás után elérkeztem a kórházhoz (lévén, hogy buszozni nem szeretek, gyalog mentem a szeles, kissé felhős időben). Maga a kórház nem volt éppen túlzottan modern, kívülről is látszott rajta, hogy szellős odabent. Otthon mindig magán orvoshoz jártam, de a városváltás miatt, ezt nem tudtam megoldani. Miden esetre bementem a kapun. Az udvaron egy nagy tábla írta ki, mi merre van, és meddig tart a rendelési idő. Lássuk csak, röntgen… Igen, meg is van, 3-as épület. Nézzük csak, rendelés: 8:00-tól 18:00-ig. Ránéztem az órámra: 7:26. Fasza. Már csak ez hiányzott. Minden esetre jobb dolgom nem lévén, letelepedtem a fentebb említett objektum elé egy padra és vártam. Hogy mi következett ekkor? Valami olyasmi, ami események egész sorozatát indította el, és mély nyomot hagyott bennem valamint másokban egyaránt. Megláttam egy lányt. Távolról nem láttam az arcát. Gyönyörű vöröses- szőkés tincsei voltak, amik göndören estek vállára. Tartása egyenes volt, bár kissé lehajtotta a fejét. Mellei kerekek voltak, nem túl nagyok, nem túl kicsik. Olyan fajta, ami pont tenyérhez áll. A segge nem volt olyan szép, mindenesetre megállta a helyét. A távolból olyan 16-17 körülinek tippeltem. Bukott téma, az ő kora beliek az idősebb pasikra buknak. Öltözéke az időjáráshoz képest kissé vékony volt, nem más, mint egy mélyen kivágott póló, és egy rövid farmernadrág, mely alól hosszan kinyúlt egy fekete harisnya. Ezt a rövid sorozatot egy pár tornacipő zárta. Ekkor kezdtem kissé furcsán nézni rá, tekintve, hogy én azért bírom a hideget, de egy ilyen alkatú lány, hogy tud ilyen időben ilyen cuccokat hordani, az rejtély maradt számomra… -egy ideig. A távolból láttam, hogy megáll a táblánál és keresgél rajta valamit. Egy ponton megállt az ujja, és látszott rajta, hogy a táblára összpontosít és olvas. Elég közel jött ahhoz, hogy ki tudjam venni finom bőrét, és kecses mozgású kezét. Az arca is körvonalazódni látszott, és ekkora távból, kezdtem ismerősnek vélni. Vajon miért? A városban senkit nem ismertem, otthonról meg kétlem, hogy valaki ide járjon kórházba. Mindegy, gondoltam és elővettem a tegnapról megmentett könyvemet. Kissé meg volt viselve, de nagy baja nem esett. Miközben olvasgattam, azért fél szememet nem vettem le a lányról. Miután befejezte a tábla olvasását, közeledni kezdett felém. Ahogy egyre közelebb ért hozzám, arcának vonalai egyre tisztábbak és élesebbek lettek, és egyre jobban derengett valami. Éreztem, hogy ismerem ezt a lányt, de nem tudtam, honnan. Odaért mellém, és láttam, ahogy a 4-es épület ajtaját nézegeti, hátha nyitva van. Nem volt szerencséje, gúnyos pofát vágott, majd szétnézett, hol tudná lefoglalni magát. Kitartó vizslatás után megakadt a szeme a padomon és rajtam. Odajött mellém és leült. Azt tettettem, hogy zavartalanul olvasok, ám könyvemből ki-ki kukucskálva megnéztem magamnak közelebbről is a lány arcát, valamiféle ismertető jegy után kutatva. Nem találtam rajta semmi rendelleneset, de már biztos voltam benne, hogy ismerem valahonnan ezt az édes pofit. Tekintetem lassan lejjebb vándorolt, és megállapodott a mellein. Távolról kisebbeknek látszódtak, közelről be kellett, hogy ismerjem sokkal nagyobbak voltak. Tekintetem itt megállt, majd elbámészkodott egy darabig. Majd ezek után visszabújtam könyvem rejtelmeibe, és büszke voltam magamra, hogy milyen ügyesen bámultam meg egy csajt, úgy, hogy ő észre sem vett engem. Nos igen, ÉN, azt hittem. Megengedtem egy halvány mosolyt az arcomon és a lány felé fordultam, immár leplezetlenül. Ő visszamosolygott rám, amolyan, szép, negédes mosollyal. Már éppen elkönyveltem magamnak, milyen szerencsés fickó vagyok én, mikor egy éles csattanást hallottam, majd égő, fájdalmat éreztem az arcom bal oldalán, majd a teljes fejem oldalra hajlott. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek: A csaj észrevett, és nem igen szereti, ha bámulják!

Harmadik Fejezet

- Aucs!

- kiáltottam fel. Sok mindenre számítottam volna, kivéve egy pofonra.

– Perverz – rivallt rám – hogy van pofád ilyen kéjenc pofával bámulni a melleimet?

– A kérdés jogos volt, egy pillanatra el is szégyelltem magamat, aztán észbe kaptam: Nem adhatom meg magam ilyen könnyen.
- Nem is vágtam kéjenc fejet hozzá!

– Mondtam, majd rájöttem, hogy ennél valami okosabbat is mondhattam volna

– Szóval nem tagadod? – kérdezte

– Hát, izé az úgy volt, hogy… - Csatt! – Ennél a pofonnál viszont, már nem kiáltottam fel. Nem, egyedül csak bámultam rá, megigézett szemekkel, kis mosollyal az arcomon (bár, az utóbbiban már nem voltam biztos, arcom zsibbadtsága miatt). Hogy miért nem háborodtam fel? Hogy miért nem kiáltottam? A válasz egyszerű: Egy kék pillangó. A nyakánál, ott, ahol a haja takarja. De a mozdulat következtében a haja meglibbent, felfedve a nyakát. Egyszerű kis pillangó volt, kék tollal rajzolva. Ebben a pillanatban, aznap másodjára, egy kép kezdett kibontakozni, agyam régi, rejtett tekervényei között. Egy lányé, akivel megfogadtuk, hogy örökké barátok leszünk. És egy zálog – hogy ő egy pillangót rajzol minden nap újra, meg újra, addig, míg el nem felejti a másikat. Aztán egy kisfiúé, ugyan ezzel a fogadalommal, azzal a különbséggel, hogy ő egy körbefoglalt dupla háromszöget rajzol magára. Az emlékek hatására elnevettem magam. AZ immáron nem ismeretlen lány felállt, és furcsálló szemekkel indulni készült, mikor legnagyobb meglepetésére mosolyogva megfogtam a csuklóját.
- Várj! Szabadna tudnom mire fel az a kis pillangó a nyakadon? – kérdeztem kacéran
- Semmi közöd hozzá! – Rivallt rám, és indulni készült, de én tartottam a csuklóját.
- Tényleg semmi? Akkor ezt nézd meg. – Elengedtem a csuklóját, felé fordultam a jobb oldalammal. Levettem a pulcsimat, és felemeltem fájós jobb kezem. Az alkarom-láttám, összeráncolta szemöldökét, de nem mondott semmit. Átnyúltam bal kezemmel és felhúztam az oldalamon a pólómat hónaljig. A póló alól kilátszottak a bordáim körvonalai, majd egy kék tollal rajzolt geometriai ábra. Egy kör, két egybeillesztett háromszöggel. A lány homlokán egybefutottak a ráncok. Én még mindig csak mosolyogtam.
- Ezt honnan szerezted? – kérdezte, még mindig zavartan.
- Tudod te jól – mondtam még mindig mosolyogva, majd visszaöltöztem.

– Remélem, Ann, még nem felejtettél el engem. – Egyszerű kijelentésem után, a lány a vállamra dőlt, és örömkönnyek folytak végig az arcán.

– Úgy hiányoztál Geri!- mondta zokogva. Átöleltem biztatás képp. Nos, ez a nap a meglepetéseké volt, ez nem volt vitás. A nap utolsó meglepetése mindezek után ért. Ann ellökte magát tőlem, és pofon vágott.
- Te barom! Három évig felém se szagoltál!
- Azért ennél meghatóbb találkozásra számítottam! És amúgy is próbáltalak megkeresni, de egyszerűen eltűntél. Se msn, se iwiw, se myvip, se semmi! Még telefonod se volt!
- Na, jó, ez igaz. – Ezek után leült mellém és kínos csend következett, amit végül ő tört meg.

– Mióta vagy ilyen magas és perverz?
Sok minden kérdést vártam volna tőle, csak ezt nem.
- Nos, az előbbiért, a születési előjogaim, és a sportolás a felelősek, a másikra pedig annyit mondok, hogy a korral jár – mondtam neki, majd rákacsintottam.

- Ha már a kinézetnél tartunk: mit keresel ilyen hiányos öltözékben, a kórházban?
- Nátha, gondolom én. Csak ez az egy göncöm száradt meg a tegnap esti eső óta, a többi vagy túl meleg, vagy a szennyesben van.
- Semmit se változtál – mosolyodtam el – még mindig ugyan az a trehány liba vagy, aki 3 éve. – Ekkor már fülig ért a mosolyom, és ha nem hajtom félre gyorsan a fejemet, megkaptam volna a nap sokadik pofonját.
- És tényleg, mit sportolsz?
- Karate nem sokkal az után kezdtem, hogy elköltöztetek. Arra minden bizonnyal jó volt, hogy bucira veressem magam, és levezessem a feszültséget. Amúgy veled mi történt ez alatt a 3 év alatt?
- Őszintén szólva nem sok minden. A költözés után csak pár hónapig maradtunk, utána apát ismét áthelyezték. Így kerültem ide, és élek itt immáron több mint 2 éve. Nem olyan rossz hely ez. És veled?
- Hát, nem sok minden. Tanulgattam, és éltem az életem. Aztán felvettek ide, a Péczeli-be. Kaptam koleszt is, szóval tudok hol aludni, szülőktől pedig havonta kapok ötezret. Nem nagy cucc, de nekem arany élet. Legalábbis eddig. Amúgy, te miért vagy itt?
- Torokfájás. A szokásos, csak kell igazolás az otthonfekvéshez.
- És ilyen cuccban jársz? TÉNYLEG nem változtál.
- Pont te beszélsz, aki mínusz 5 fokban egyszál pólóban rohangált az udvaron?
- Mondja az, aki követte a példámat – mondtam kacéran – ráadásul, ha jól emlékszem, nekem semmi bajom nem lett, viszont te két hétig feküdtél otthon.
- Te viszont sokat változtál. Úgy néz ki a szarkazmus egyre inkább népbetegség.
- Ez van. Azért fohászkodok, hogy egy nap mindenki elkapja.
Ránéztem az órámra. 8 óra, a távolban pedig éppen egy orvos közeledett felénk.
- Nos, mivel belém még szorult egy kis lovagiasság, ezért ezt átruházom rád- ezzel lekanyarítottam magamról és az ő vállára hajtottam kedvenc pulcsimat. – Ne értsd félre, csak nem akarom, hogy súlyosbodjon a kis torkocskád. ÉS arra is jó lesz, hogy legyen indokunk találkozni.
Egy kacsintással lezártam a mondandómat, és a siető orvos után indultam.
Éppen elhagytam a padot, mikor az incidens megtörtént. Ann egy erős seggre csapással nyugtázta ezt. Visszafordultam és rosszallóan rágrimaszoltam.
- Ezt azért kaptad, mert titokzatoskodtál, és nem voltát eléggé célratörő. – mondta majd kinyújtotta a nyelvét. Mosolygva elfordultam, és megindultam az immár nyitott ajtó felé.

Negyedik fejezet

Életemben eddig még sosem röntgeneztek meg. Sokminden történt velem, de eddig még sosem voltam annyira szerencsétlen, hogy efféle helyekre kelljen járnom. Ígyhát ott ültem egy nagy gép alatt, és a feldagadt jobb karomat egy asztalra tettem. Az orvos valamiféle lapot helyezett a kezemre, majd kiment és egy másik szobából, amibe egy ablakon át beláttam beszélt hozzám egy mikrofonon keresztül. – Semmi gond, pár pillanat és megleszünk.
– Ekkor beindította a gépet, ami hangosan zümmögni kezdett, majd villant hármat. A gép leállt, az orvos bejött.
– Készen is volnánk. Gyere át a szomszéd szobába és nézzük meg, mi a probléma.
– A szomszéd szoba afféle rendelő szerűen volt berendezve, az egyik falán egy nagy műanyag résszel. Az orvos felkapta a frissen készült képeimet a műanyag falrészre, majd megnyomott egy gombot, felkapcsolódott a lámpa és TÁDÁMM, én máris csodálhattam lecsupaszított alkaromat.
- Nos fiam, ez itt a sing csontod – mutatott rá a kisujjam felőli csontra, majd az ujját továbbhúzta rajta, le egy kis fekete részig, a könyököm fölött egy arasznyival.
– Ez meg itt az ok, ami miatt itt vagy. Nincsen nagy probléma, csak egy picike repedés. Pár nap alatt elmúlik. Mára meg holnapra adok neked igazolást iskolából, azzal a feltétellel, hogy felkötöd a karodat és borogatod ez alatt a két nap alatt. Ha két hét alatt nem múlik el a duzzanat és a fájdalom akkor gyere vissza és csinálunk pár vizsgálatot. Az igazoláshoz pedig hagyd meg kérlek a nevedet, anonim személyeknek nem szívesen állítok ki semmit.

- Erdei Gergő. Köszönöm doktor úr. Ne vegye sértésnek, de remélem többször nem találkozunk.
- Elvettem tőle az igazolást, elfordultam és indultam kifelé, de ekkor a doktor utánam szólt.
- Egyre több korodbeli fiú látogat meg manapság. A hülye is látja, hogy verekedtél. Hidd el, az életed nem játék.
- Tudom. – Ezzel fukar válaszommal együtt otthagytam, és visszaindultam
a koleszba. Tudtam, hogy igaza volt, de ezt a valóságban is hallani sokkal rémísztőbb volt.
A szobámba visszatérvén, letettem a cuccaimat, és kifeküdtem az ágyon, majd mély csöndbe merültem. Érthetetlen fáradtság kerekedett felül rajtam, és éreztem, hogy egy mélyebbre és mélyebbre húz. Tudtam ha nem kelek fel elalszom és akkor csak az időmet fogom pazarolni. Nagy nehezen
feltápászkodtam és kerestem valamit, amivel felköthetném a karomat. Nos, sok kortársamtól eltérően én nem hordok semmiféle kendőt, és a cuccaim között sem találtam semmi hasonlót. Remek, gondoltam, ennyit a felkötött karról. Hirtelen gondolattól vezérelve visszafeküdtem az ágyra, lehunytam a
szemem és csöndben feküdtem, merengve a tegnap eseményein. Tudtam, hogy a dokinak igaza volt. Bátor vagyok, de botor. Nagyon botor. Szerencsém volt, hogy megúsztam egy kis repedéssel. Míg ezen gondolkodtam feltápászkodtam és elkezdtem vetkőzni, hogy letusolhassak, és átvedlődjek valami kényelmesebbre. Tulajdonképpen a mienk egy modernebb kollégium volt, és eképpen
minden szobában volt saját tus. Álltalában ketten maximum hárman voltak
egy szobában. Érdekes módon viszont úgy hozta a rendszer, páratlanra jöttünk ki, és én nem kaptam szobatársat, harmadik főként pedig sehova se fogadtak volna be engem, ezért kaptam egy egyedüli lakásszerűséget. Végeztem ön csupaszításommal és megindultam a zuhany felé. A fürdőszobában a tükör előtt megálltam, és elbámultam a pucér testemet. Két év kemény sportolás után a testemen épp-épp jelentkeztek csak izmok jelei. A combom fejlődött a legjobban,
messzeföldön félték a rúgásaimat. A karom viszonylag hosszú volt, viszont izmoknak nem túl sok jelét lehetett látni. Nem voltam kifejezettem erős, de gyors és kitartó igen. A mellkasom kész rémálom volt. Oldalt néhány helyen a bordáim is kilátszottak, mellkasizmom pedig éppencsak kezdtett fejlődni. Hasam zsírtalan volt, és kis kockaszerű képződmények kezdtek rajta jelentkezni. Végigmérve magam egy átlagos kondiban lévő tizenéves benyomását keltettem. Leszámítva a rengeteg karcolást, amit az elmúlt
években napról-napra összeszedtem. Egy horzsolás itt egy másik ott, itt egy
lila térd, ott egy színpompás has, emerre meg örökké fájó alkar. Mindenesetre elfordultam a tükörtől és megeresztettem a zuhanyt. Maga illetve egy mosdókagyló, a másik rész ettől elkülönítve a szomszédos a „vizesblokk” 2 részre oszlott: a fürdőszoba, tussal egybeépített káddal, helységben a vécé volt, egy kézmosóval. A víz hangosan zubogni kezdett, majd beálltam alá. 10 perc után kijöttem a tus alól, egy törölközőt magamra csavarva. Az ágyon szétdobált ruháimat elkezdtem összerakni, majd mikor a nadrágomhoz értem egy zsebkendő hullott ki belőle. Nem az
enyém volt, mivel ez sárga volt, én pedig mindenkor fehéret használtam. Felvettem a földről, hogy közelebbről is megnézzem. Nem volt használva, frissen volt kivéve egy csomagból. Jobban megnézve néhány
szó fogadott, ami láttára mosoly futott végig az ajkaimon: ",
Tartományi utca 42." Vörösszín rúzzsal ráírva. Nos, mint kiderült az én kis
Annem, valamelyest érettebb lett, és körmönfontabb is, mint gondoltam.
____________________________________________________________________________

5. fejezet(DarknessBoy Folytatása)

Az egyik asztalomhoz mentem (a koleszban mindenkinek volt saját asztala, de mivel én egyedül éltem jóformán mindegyiket a sajátoménak tekintettem) és felírtam a címet egy cetlire, hogy biztosan meglegyen. Miután ezzel megvoltam, felállás közben elvesztettem az egyensúlyomat, és bevertem a feldagadt karomat az asztal sarkába. Mondanom sem kell, hogy piszkosul fájt, és hogy ezen véleményemet kifejezzem olyan szakszavakkal illetem meg a bútordarabot, és annak származását, hogy attól inkább megkímélném a kedves olvasót. Szitkozódásom közepette visszatámolyogtam az ágyamhoz. Mivel semmilyen fájdalomcsillapító szert (azaz gyógyszert, drogot vagy alkoholt) nem tarthattunk a szobákban így nem tehettem mást, minthogy eltereltem a figyelmem valamivel. Ez esetben tüzetesebben is megvizsgáltam Ann zsebkendőjét. Miután széthajtottam, a cím mellett egy időpont is felbukkant: 'Okt 12. (ez három nap múlva lesz) 18 óra. Fogalmam sincs hogy csinálta a rúzsával amíg beszélgettünk, de hát mégiscsak egy nőről van szó, és azok sok mindenre képesek. 'Na akkor most már tudom hol és mikor, de vajon mit?' gondoltam, és már álltam is föl, hogy feljegyezzem az információt, de az asztal sarkára pillantva letettem erről a tervemről. (Különben is, az ember csak megjegyzi, hogy mikor van randevúja...) Már tíz óra körül járt, szóval lassan el kellett döntenem, hogy mivel töltöm el a szabadnapom. Így aztán az üzenetet a párnám alá dugtam, és mivel eszembe jutott hogy ma még nem ettem, a konyha felé vettem az irányt (Igen, a mi kollégiumunkban még ilyen is volt, villanytűzhellyel meg minden.) Kifelé menet a már így is (had ne mondjam meg mennyire) fájó karommal elegánsan súroltam az ajtófélfát. Itt aztán folytattam választékos szókincsem prezentációját amit szintén nem osztanék meg olvasóimmal (remélem nem túl nagy bánatukra). A fájdalom ekkor tényleg elviselhetetlenné vált, és csak arra gondoltam, hogy mégis mivel enyhíthetném. Ekkor eszembe jutott a fagyasztó. Tudniillik, a hideg idő beköszöntével ráállok a teafőzésre, és az azonnali fogyaszthatóság érdekében jéggel hűtöm le a nagy fazék forró italt. Reményem beteljesült, a fagyasztóban találtam egy csomag jeget, amivel enyhíthettem a fájó lüktetést. A reggeli után rájöttem, hogy az orvos nem mondott hülyeséget a felkötéssel kapcsolatban, mert ha így folytatom, jó edzésben leszek a nemzeti káromkodó versenyre. Egyszóval nem lóbálhatom csak így a fájó végtagom, különben a singcsontom nem csak megrepedt lesz, hanem ketté is törik. Így felkaptam az igazolásom (nehogy megint el kelljen menjek a kórházba) aztán elindultam a gyengélkedő felé, hogy a nővér adjon egy kötést, meg valami fájdalomcsillapítót. Miközben már az iskolaépület folyosóján siettem a kötésért, összetalálkoztam Falusi tanár úrral, aki a fizikát tanította nekünk. - Erdei miért hiányzott az óráról?! - rivallt rám. Válasz helyet csak felemeltem az ütésektől még jobban belilult karomat. - Hát magával mi történt? - kérdezte döbbenten. - Öhm... Hát elég csúnyán elestem a lépcsőn. (Tudtam, ha azoknak a marháknak a fülébe jutna, hogy spicliskedtem, akkor verés ide vagy oda, biztosan végem.) Az orvos adott rá igazolást - feleltem, és átnyújtottam az imént említett papírost. - Nos, legközelebb vigyázzon magára jobban. - jelentette ki, majd méltóságteljesen továbbsietett. 'Ne aggódjon, mérget vehet rá, hogy nem lesz legközelebb.' Gondoltam, majd én is folytattam az utam.

A rendelőbe belépve az a bizonyos undorító szag csapta meg az orrom, ami azt jelezte, hogy minden megfelelően steril (és kínzásra alkalmas). A nővér egy sovány, mosolygós nő volt, aki megelégedett a minimálbérrel, ha szabadon szadizhatta azokat a 'mocskos kis kölyköket'. Neki nem kellett nagyon magyarázkodnom, amint meglátta a karom, rögtön tudta mi történt. Miután a kistesónak nem volt annyi esze, mint nekem, a törött ujjaival először a gyengélkedőre ment (persze elküldték a kórházba, és most otthon ápolgatják hősi sebesültként, aki csak a testvérét akarta minden áron megvédeni.) Rendesen rögzítette a karom a kötéssel, közben pedig kioktatott, hogy nem lett volna szabad ujjat húznom a 'Horváth testvérekkel'. Általában az ilyesmi nem igazán érdekel, de most kivételesen eltűrtem a dorgálást, mert így megtudhattam néhány érdekes információt Brutkóról. Például, hogy a szülei egyike a legbefolyásosabb embereknek a városban. (Így már érthető, hogy ezzel a gyépéseket is megszégyenítő értelmi szinttel hogyan juthattak be egy ilyen suliba.) - Veszélyes fiúk azok. Folyton a környéken bandáznak, nagyon vigyázz velük, mert legközelebb talán már nem a két lábadon fogsz eljutni a kórházba. - mondta, miközben egy 'ez egy KICSIT fájni fog' mosoly keretében felkötötte a karom. Tényleg fájt, fel is kiáltottam, mire megjelent az elégedett csillogás a szemébe. Ez egy KICSIT idegesített, de aztán úgy gondoltam inkább hagyom, és csak még látványosabban szenvedtem tovább. Legalább neki legyen jó napja... Időközben kicsöngettek, és most század magammal bóklásztam a folyosón. Habár eléggé nagy feltűnést keltett a kötésem, jóformán mindenki engem bámult. 'Gyertek gyerekek, nézzétek csak meg az óriáskrokodilt!'* Ahogy elhaladtam többiek előtt, rövidesen sugdolózásokat hallottam a hátam mögül. A legtöbbnek örültem: 'Ez az a mangás gyerek ugye?' 'Aha, ő verte meg Brutkóékat!' 'Ez nagyon kemény gyerek, majdnem megölte azt a Zsoltit, úgy hallottam, hogy kraw magázik...' 'Tényleg? Én úgy tudtam, hogy az apja tengerészgyalogos, és ő tanította meg embert ölni...' 'Na ne ba'! Télleg? Ez aztán fasza csávó!' És ahogyan a pletyka működni szokott, olyat is visszahallottam, ami nem igazán tett jót kialakuló hírnevemnek. 'Aha, ő az! Szegényt alaposan szarrá verte Brutkó.' 'Ó szegényke! Remélem nincs nagy baja.' 'Az a Peti gyerek törte el a karját, miután a kis mocsok szétszedte az ujjait egy boxerrel. Nem baj, megérdemelte, legközelebb ne kezdjen ki Brutkóékkal'! 'Én úgy tudom, hogy elégették a könyvét majd megverték, ezért vágta fel az ereit...' 'Ja tényleg, és asszem két méter géz kellett, hogy elállítsák a vérzést...' Úgy gondoltam, az volt a legokosabb, ha inkább nem is figyelek rájuk, mert még én is elhiszem, hogy kraw magás FBI tanonc vagyok, aki a tengerészgyalogos apja hatására rendszeresen vagdossa az ereit, hogy képes legyen eltűrni a fájdalmat, ha majd hivatalosan is a jakuzának dolgozik... Hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor végre beléphettem a szobám nyújtotta csendes magányságba. Még csak délre járt az idő, és nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Elővettem hát a könyveim, és elkezdtem tanulni. „Sajnos” mivel még csak év eleje volt (és én máris bajba kerültem) fél óra alatt megvoltam az anyaggal. Jobb dolgom nem híján újabb fél órával később végeztem az általam 'háborús hősnek' titulált Chrno Crusade mangámmal. Délután egy óra volt, és én felkötött karral, ráérősen üldögéltem a kihalt lakosztályomban. (Na és vajon mit tesz az unatkozó ember? Pontosan! Gondolkodni kezd!) Legalább most volt jó pár percem, hogy kicsit elgondolkodjak a tegnapikon. A suliban pletykálnak rólunk, és az öcsike szétzúzta az ujjait. Megúszhatom további balhé nélkül? Kötve hiszem. Nem akarnak majd az első kínálkozó alkalommal elégtételt venni? Ó, dehogynem! Meg vagyok róla bizonyosodva, hogy másra sem vágynak, mint bosszúra. És tegnap, majdnem elkaptak. Hogy miért? Mert nem figyeltem eléggé. Arra koncentráltam, hogy mit hogyan üssek, meg rúgjak. És legközelebb, már nem gondolkodhatok ezen. Tudni fogják, mire számítsanak, tehát sokkal inkább a taktikámra kéne figyelnem, mint a mozdulataimra. Egy mód van csak. Ha az ütések-rúgások már szinte reflexszerűen mennek, akkor arra már nem kell koncentrálnom. Csak gondos gyakorlás kérdése az egész. 'Ha békét akarsz, akkor készülj a háborúra.' mondta egyszer egy híres harcos, és én bizony pontosan ezt fogom tenni. Kicsit átrendeztem a szobát, hogy legyen elég helyem, és neki is láttam a gyakorlásnak, már amennyire fájó karom engedte. A Pinan Shodan katával kezdtem. Csaknem három óráig csináltam szakadatlanul, egészen addig, amíg már nem kellett gondolkodjak a következő mozdulaton, egyszerűen ment magától, a formagyakorlat önálló életre kelt. Erről eszembe jutott a mesterem kedvenc mondása: 'Addig gyakorold a katát, amíg a kata mozgat téged, és nem te őt!' Végre megértettem, hogy mit jelent, és igaza volt. A kata mozgatott engem, én csak követtem. A testem automatikusan tette a dolgát, én addig szabadon elmerülhettem a gondolataimban. Miután ez már jól ment, neki láttam a következő katának. Így szinte pillanatok alatt elérkezett a takarodó, és én kimerülten, de elégedetten feküdtem az ágyba. Meg tettem az első lépést afelé, hogy erősebb legyek. Elalvás előtt, még utoljára fölrémlett bennem valami. Eszembe jutott Ann, és az a kis kék pillangó a nyakán...

*írói meg jegy.: idézet Stephen King - Rémautó [Buick 8] c. könyvéből szabadon.


Folytatása várható.
Írta:TheExiled&DarknessBoy
Szerkeztette:TheChewy93